Van egy mém, amit nagyon szeretek, mert metszően őszinte: a futószalagon állnak az emberek, átmennek egy Facebook feliratú kapun, és a másik oldalon már egyetemi professzorként jönnek ki, akik osztják az észt. Lényegében ez a Dunning-Kruger-hatás. Pestiesen szólva ez annak tragikus esete, amikor „a hülye okoskodik” - szemben azzal, amikor az okos hülyéskedik, amivel semmi baj nincs.
A Dunning-Kruger-hatás
David Dunning és Justin Kruger, a Cornell Egyetem kutatói 1999-ben publikálták először eredményeiket, ami sokaknak okozott komoly megdöbbenést. Teóriájukat négy pontban foglalták össze:
- a hozzá nem értők hajlamosak túlbecsülni saját szakértelmüket;
- nem képesek felismerni a valós szakértelmet;
- nem tudják felfogni, hogy nem értenek az adott témához;
- amennyiben fejlesztik a szakértelmüket, képessé válnak felismerni, mennyire keveset tudtak korábban.
A közösségi médiában gyakran látni e teória alátámasztását a vadul ítélkező, keményen kritizáló kommentelők körében, akik soha nem kérdeznek, mert teljesen biztosak abban, hogy mindent tökéletesen értenek. Őket nem hatja meg, ha valaki szakember, aki 20+ éve foglalkozik az adott területtel, tanulmányok tízezreit olvasta, kísérletek ezreit végezte el - szerintük akkor sem ért hozzá, és kész!
Mel Gibson mondta Larry Kingnek egy 1997-es interjúban: „Bárcsak a kritikusok is csinálnának filmeket! Akkor tökéletes filmek készülnének, amikből mi sokat tanulhatnánk.” Vajon azok a véres szájú kritikusok miért nem veszik a fáradságot, és forgatják le a szakma etalonjait?
Lehet nagyon vehemensen kritizálni és kioktatni, eltelve a tudás illúziójától - amíg megmaradunk a szövegelés szintjén.
Amint kilépünk onnan, kitűzünk egy célt, és dolgozunk azért, hogy megvalósuljon, nagyon gyorsan kiderül, mennyit tudunk valójában. A minimális tudás rettenetesen egyszerűnek mutatja a szinte felfoghatatlanul bonyolultat. Jó példa erre a kvantumfizika, amelyre oly sokan hivatkoznak, benne látva az igazolást a gondolat teremtő erejére, holott egy szakkönyv egyetlen mondatát sem értenék meg.